2.fejezet

Egész életemben csak magamra számíthattam. 13 évesen nem volt könnyű pénzt szerezni, hogy megtarthassam a lakást. Ezért Tony felkarolt, megtanított mindent, ami az életbenmaradásomhoz kell, így egy idő után talpra álltam. Hogy miért? Mert muszáj volt. Nem hagyhattam el magam, küzdenem kellett mindenért, de legfőképpen az életemért.
~
Másnap reggel a ruhám alá rejtettem pisztolyomat, egy táskába pedig más fegyvereket rejtettem.
Elindultam Tony irodája felé, abban reménykedve, hogy olyan társat kapok, aki érti is a dolgát. Persze nem azért, mert egyedül vagyok képes rá, csak amikor a múltkor egy amatőr lánnyal volt küldetésem, teljesen kikészített. Szívesen fejbelőttem volna, de tabu, mivel Anthony kiskutyája.
-Remélem, hogy sikerül  a küldetés. -nézett fel a papírjai mögül Tony, aztán újra megszólalt. -Menj ki az udvarra, ott vár egy kocsi, meg a társad.
Kiléptem az utcára, ahol egy kocsinak dőlve egy ismerős alak jelent meg.
Mindkettőnk döbbenten kapta a fejét a másik felé, de aztán megtörte a csendet.
-Mit keresel itt? Suliban kéne lenned.
-Ember, ne tégy úgy, mintha nem ölni mennél. Nem veszem be. -jelentettem ki, ő pedig összevonta szemöldökét.

-Kiscsillag, rossz helyen jársz, ez nem neked való.
-Biztos vagy benne? Na, pattanj be gyorsan.
~
Az autóban nem szóltunk egymáshoz. A házhoz érve becsengettem, amit egy fiú nyitott ki, akit megkell ölnöm.
-Szia, drága. -hajoltam hozzá közel. - Beengednél minket?
Hevesen bólogatott, mi pedig beléptünk a házba. A kis hülye. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan megy minden.
Hirtelen felém emelte pisztolyát, és vállonlőtt.
-Te szarzsák! - tapasztottam oda kezeimet. 
Közelebb léptem hozzá, aztán tökön rúgtam, mire elterült.
-Szeretnél játszani?  -kérdeztem vigyorogva, de ő tiltakozni kezdett. - Pedig kurvára azt fogunk.
Kikötöztem egy székhez, majd elővettem a késemet.
-Na, miért nem mosolyogsz? 
A késemet végighúztam szája két oldalán, mosolyt varázsolva arcára.
Mikor már meguntam, fejéhez emeltem pisztolyomat, és habozás nélkül néztem végig, ahogy szétloccsan a feje.
-Tényleg nincs itt helyem? - néztem felé kiváncsian, ő pedig elvigyorodott.
-Egy kibaszott pszichopata vagy, ugye tudod?
-Mondták már. -kacsintottam rá.
Készítettem pár képet a hulláról, bizonyítékként, hogy meghalt, bár Tony tudja, hogy a rossz arcokat sosem hagynám életben. Igazából sosem szerettem az igazságtalan embereket, azokat, akiknek mindegy, mi az emberek halálának oka. Nem mondom, hogy én tetőtől talpig jó ember vagyok, de sosem vetemednék egy ártatlan ember megölésére. Nem tudnék azzal a mérhetetlen bűntudattal élni. Remélem, hogy nem is fogok.